Ma kora reggel kimentem a kertembe kávézni, lelkemben elcsendesedni. Van kint egy nagyobb műanyag cserép, még tavaly nyáron vettem, amolyan házi készítésű csobogó. Vizipálma volt benne, egy kis szökőkút és vettem bele egy tavirózsát. Szerettem a miniatűr szökőkutamat, szerettem kicsi tavam mellett ülni, és bambulni, nézni ki a fejemből. Aztán jött édesanyám betegsége és mindent elhanyagoltam. Nem volt időm a cserepet kiüríteni a télre, a növények kifagytak, csak száraz kóró és még az el nem párolgott víz van benne. Nem szép látvány.
Ma reggel, ahogy a csobogó mellett állva kávézom, megmozdul a víz. Nézem, béka tán, vagy ebihal? Nem! Két kb. 6cm hosszú aranyhal! De honnan? Ez volt a napi találóskérdés itthon. Megfejtés: gyanítom a tavirózsa gyökerén lehetett ikra lerakódva, abból.
Lenyűgöző! Nem etettem, hisz nem is tudtam létezéséről. Jött a tél, s még akkor is, ha nem volt nagy tél, de tél volt. Nem voltak meg a megfelelő életfeltételei – gondolnám én. De élnek! Úszkálnak! Köszönik jól vannak! Ez az élet! Ilyen csodás, ösztönös, önfenntartásra képes erő!
Megszoktuk már, hogy beugrunk egy gyorsbüfébe, hogy jöhet egy metrónál sütött szénhidrát bomba. Megszoktuk, hogy minden, amit akarunk van, azonnal van, úgy van, ahogy elképzeljük. Talán pont ez az, ami aggaszt is minket. Mi lesz akkor, amikor ezt elveszítjük? Mi lesz akkor, ha kifogyunk ebből vagy abból? Mit kezdünk a hiánnyal? Persze, hogy aggódunk, mert a megszokás kényelmessé tesz, beszűkít, elfojtja alkotóképességünket.
Pedig a mi életre való önfenntartási képességünk is lenyűgöző! Csodálatosan vagyunk megalkotva! Csodálatos minden porcikánk, ahogy összhangban működik egymással, lelkünk rezzenéseivel, történelmünk emlékezetével. Lenyűgözően lettünk összerakva! Ha elveszítjük a stabilitást? Új stabilitást találunk! Ha hiány lesz? Megtaláljuk az embert, aki segíthet! Ha kifogyunk? Kitalálunk mást, amivel majd pótolhatjuk, helyettesíthetjük! A krízisekben és kihívásokban a legmélyebb alkotói készségeink kelhetnek életre!
Minden „Mi lesz akkor ha” kérdésünkre van válasz, de azt általában nem a megszokott biztonságban találjuk meg. A kudarcok, krízisek, kihívások kihozzák legmélyebb meggyőződéseinket és azok motiválják kreativitásunkat, megküzdésünket! Ezért fontos az, hogy mik a legmélyebb meggyőződéseink és milyen hozzáállással nézünk a holnapba. Hozzáállásunk egyik alap kérdése az, hogy hiszem-e, hogy életképes vagyok! Igen, ténylegez a kérdés: hiszem-e, hogy életképes vagyok? Bezárt lakásban, vásárlások nélkül, programok nélkül, lecsendesedve, figyelve, átgondolva, összerakva -életképes vagyok-e? Igen! Lenyűgöző az ember ötletessége, megoldóképessége, rugalmassága. A kihívásokban a kétségbeesés helyett 1 kérdést ajánlok mindenkinek: Hogyan? Az egyik legjobb kérdés: Hogyan? Hogyan pótoljam? Hogyan oldjam meg? Hogyan helyettesítsem? Hogyan viseljem el? Hogyan töltődjek fel? Hogyan reménykedjek? HOGYAN?
Mindemellett az emberi életösztön mellett pedig hiszem, hogy az Isten, aki a sivatagban mannát adott vándorló népének, aki a tömegeket a semmiből is megvendégelte, aki őseinket annyi szenvedésen át támogatta, Ő most is közel van. Nem tudom, mit fog megengedni életemben, nem tudom mit hoz a holnap, de egyet tudok, amíg élek, megoldom, feltalálom, kitalálom, átírom, áttervezem, átviszem, végig csinálom, mert az ÉLET lenyűgöző. Mert életre való képességünk lenyűgöző! Mert az Élet forrása, lenyűgöző!