Elengedés

A karantén kezdetén életünk drasztikusan változott meg. Amikkel eddig teltek napjaink – munka, utazás, szórakozás, közösség – hirtelen elmaradtak. Nehéz lemondani a megszokott tevékenységeinkről, kényelmünkről, jövőbeli terveinkről. Fáj elereszteni a biztonságunkat, álmainkat, megelégedni azzal, amit a jelen ad.

Vagy éppen azzal szembesülünk, hogy a sok tevékenység pont jó volt arra, hogy elterelje a figyelmünket, és nem kellett a múlt és jelen nehézségein rágódnunk. De amint lekoptak a dolgok, beszorultunk a négy fal közé, megrohantak minket a fájó emlékek, rendezetlen kapcsolatok. Talán itt az idő, hogy feldolgozzuk a régi sérelmeket és elengedjük a múlt árnyékait!

Mi ebben a nehéz? Sokan azt mondják: csak engedd el, feledkezz meg róla, zárd ki a tudatodból, és hagyd, hogy elfújja a szél! Az elengedés azonban olyan dolog, ami nem a pillanat műve, de meg lehet tanulni. Minden krízis tanulási folyamat is egyben, mert a jól bevált megküzdési módok – amiket eddig használtunk, hogy túljussunk nehéz dolgokon – nem biztos, hogy most is alkalmazhatók, újakat kell megtanulnunk, amik segítenek lelki egyensúlyunk helyreállításában. Érdemes időt fektetni ebbe a munkába, mert az elengedés elsajátítása szabadságot ad arra, hogy a jelennek tudjuk szentelni magunkat.

Az első lecke az elengedés felé vezető úton, hogy megpróbálunk kapcsolódni magunkhoz. Meg kell vizsgálni, milyen érzéseket vált ki annak a dolognak a hiánya. Miért is ragaszkodunk olyan görcsösen hozzá, miért olyan fontos számunkra? Milyen kielégítetlen igény bújik meg mögötte? Ha szívünk hiányt él át, fukar módon kapaszkodunk mindenbe, ami csak részben is betölti ezt az űrt. Amint szembe tudunk nézni sebzettségeinkkel és szükségleteinkkel, készek leszünk arra, hogy tervet alkossunk, miként lehet őket betölteni.

Másodszor, ahhoz, hogy el tudjunk engedni valamit vagy valakit, közel kell magunkhoz vonni, és személyiségünk részévé kell tenni. Jó, ha időt tudunk szánni arra, hogy kényeztessük magunkat az emlékével, álmodozzunk arról, milyen lenne ha … , mit szerettünk benne és mi volt nehéz. Ezek a képek előhozhatnak jó és nehéz érzéseket egyaránt. Áldás, ha van valaki, akivel lehet ezekről beszélgetni, megértő figyelemmel és empátiával hallgatja meg érzéseinket, gondolatainkat: egy barát, egy rokon, egy munkatárs. Ebben az önismereti munkában hatékonyan tud segíteni egy szakember is.

Végül, egy idő után már nem kell magunkhoz szorítani a személyt, a dolgot, az eseményt, mert belénk költözött, lelkünkbe égett minden jelentős mozzanata, az életünk része lett. Már nem tudjuk elveszíteni, senki nem tudja elvenni tőlünk, már nem kell görcsösen ragaszkodnunk hozzá. A szív azonosulással gyógyul és szabadul fel. A tudat része lesz egy-egy emlék, kép gesztus, illat; bármikor elérhető, előhívható. Az elengedés hosszadalmas, de gyümölcsöző munka. Megtérül időt szánni rá, mert nem kell tovább cipelnünk a terheket, felszabadít és befogadóvá tesz.

Egy gyerekmesében olvastam, hogy a majmokat régen úgy próbálták megfogni, hogy lyukas kókuszdióba csemegét tettek. A majom benyúlt a finomságért, de csapdába esett, mert nem volt képes elengedni a csemegét, és teli marokkal nem tudta kihúzni kezét a kókuszdióból. Mi is tudunk úgy viszonyulni a dolgokhoz, mint ezek a majmok. Amíg görcsösen ragaszkodunk valamihez, addig mi is megkötözöttek vagyunk, és nem tudjuk másra kinyitni a tenyerünket, másra irányítani a tekintetünket.

Keresztény emberek számára az örömhír üzenete az, hogy Krisztus is támogat minket jelenlétével, erejével, vigasztalásával, és ő az elengedésben is előttünk járt.

„Mindenre van erőm a Krisztusban, aki megerősít engem.” Fil 4,13