Vannak mondatok, amiket azonnal megbánok, ahogy kimondtam őket. Legfájóbbak, amiket a gyerekeimnek címzek. Visszaszívnám, elsüllyednék a föld alá, bármit megtennék, hogy visszatekerjem egy kicsit az időt. De valószínűleg akkor is elhangoznának, hiszen akkor is kimerült lennék, tele lenne a fejem a teendőkkel, aggodalmakkal, akkor is zavarna a lárma, a békétlenség, fájna a tehetetlenségem. Pedig jófejek, viccesek, gyönyörűek, okosak, csodálatos kis személyiségük már most átsejlik, meg sem érdemelt ajándék mindkettő!
Mégis, ha megnyomódik bennem az a bizonyos gomb, másodpercek töredéke alatt lefut a program, és elhangzanak azok a bizonyos mondatok.
Mit lehet ezekkel a reakciókkal kezdeni? Hogy lehet megállítani a programot? Honnan ered mindez?
Az a jelen helyzet, ami előhozza belőlünk ezt a nem kívánt reakciót, egy időgép indítógombjaként visszarepít minket abba a hasonló szituációba, amit gyerekként átéltünk. A bennünk lévő kisgyermek pedig hallja azokat a bizonyos mondatokat, a fenyegetést, a megszégyenítést, esetleg kapja a verést, érzi a fájdalmat, a szégyent, a magányt, a tehetetlenséget, a magárahagyottságot, a frusztrációt, a dühöt, a bűntudatot. A sor folytatható. Ezek a rég elfeledett, feldolgozatlan érzések indítják be tudattalanul a jelenben azokat a reakciókat, amiket nem szeretnénk megismételni, de mégis megtesszük.
És mit tehetünk, hogy mégse így legyen, hanem legyen lehetőségünk úgy reagálni, ahogy szeretnénk, higgadtan, igazságosan, szeretettel? Hosszú az út idáig, de hagy osszak meg pár technikát indulásképp, amiket mindenki kipróbálhat, nem csak anyukák.
Először is, nyugodtabb percekben (nálam ez a teregetés ideje), vizsgáljuk meg jelen helyzetünket. Mit élünk meg most, mi nehéz, mi hiányzik, mire lenne szükségünk. Kicsit érezzünk együtt magunkkal, mondjuk ki, hogy ez most egy nehéz időszak, még akkor is, ha évek múlva úgy tekintünk majd vissza rá, hogy ez volt életünk legszebb szakasza. (Csak lennénk már ott.)
A következő alkalommal (mosogatáskor?) gondoljuk át, milyen helyzetek azok, amikben a legrosszabbul reagálunk, amikor leginkább ki vagyunk élezve, leginkább türelmetlenek, ingerültek, idegesek vagyunk. Mi az, ami benyomja azt a bizonyos gombot. Ha ez megvan, próbáljuk meg felidézni a legutóbbi, vagy leggyakrabban előforduló ilyen helyzetet és azonosítsuk be az érzelmeinket. Mit éreztünk ezekben a helyzetekben? Ehhez talán jól jön pár perc csendes.
Ha megvan a listánk, válasszunk ki pár érzést, és próbáljunk keresni egy gyerekkori emléket hozzá, amikor ugyanígy éreztük magunkat. Ehhez már biztos kell a nyugodt hely, ahová rövid időre elvonulhatunk. Ha megvan az emlék, képzeljük azt magunk elé. Látjuk magunkat, a körülöttünk lévőket, tudjuk, mi zajlik, átérezzük, hogy mit érez az a kislány, kisfiú. Bújjunk kicsit a bőrébe újra. Ezután menjünk oda ehhez a gyermekhez már felnőttként. Vigasztaljuk meg, nyugtassuk meg, bátorítsuk. Akár meg is ölelgethetjük gyermek-magunkat.
Amikor pedig legközelebb nem sikerül elszámolni 2-ig se és jönnek az automatikus reakciók, tegyünk meg két dolgot. Ha sikerült felismernünk őket, veregessük meg a vállunkat, mert ez már fél siker! Illetve azonnal rendezzük a kapcsolatainkat, ne féljünk bocsánatot kérni (akár gyermekeinktől is).
Mindezek ismeretében pedig legyünk kegyelmesek a saját szüleinkkel, hiszen ahogy minket is, őket is sokszor fel nem dolgozott érzéseik irányították.
Keresztény emberként pedig legyen előttünk, hogy nekünk nem csak test szerinti szüleink vannak, de van egy tökéletesen szerető mennyei Atyánk is! És nem csak nekünk, a gyerekeinknek is. Kapaszkodjuk ebbe az igazságba!
(Gondolatindító: https://happinessishereblog.com/the-most-powerful-gift-children-give-us-are-you-missing-it)